Amikor
az emberben egy dolog tud elhatalmasodni: az üresség.
Nem
tudom, hogy ki miként éli az életét, de nekem a legnagyobb gondot
az érzelemmentes életvitelem jelenti. Pontosabban a környezetemet
zavarja ez. Már sokszor gondolkodtam, hogy miként tudnám ezt a
legjobban kifejezni és leírni, hogy valójában miként is működik
ez nálam.
Talán
most sikerül: tehát elsősorban azt kell nálam megérteni, hogy
bizony számomra az érzelmek nem fontosak. Hátráltató tényezőnek
élem meg a legtöbbször és nem előnynek. Miért merek ilyesmit
ilyen magabiztosan kijelenteni? Mert eddigi éveim alatt, ha bármikor
is érzelem került a képbe részemről, akkor ott totális
katasztrófa alakult ki bizony elég rövid idő alatt. Nem kedvelem
az emberek, sőt igazából nem tartom túl sokra az emberiséget,
hiszen nézzük csak meg, mire is jutottunk az elmúlt mondjuk
kétezer évben... Nem sokra... De nem csak erről van szó. Bennem
tényleg nagyon mélyen húzódnak ezek a dolgok. Az emberek 99,9%-a
semmit nem vált ki belőlem. A maradékból pedig én nem váltok ki
túl sok mindent. De ez mácsak ilyen. Sok rosszat kaptam már ezért,
de nem én irányítom ezt. Hiába éltem le több kapcsolatot is,
egy idő után akkor is kimerül egy-egy ilyen társaslét, hiszen
részemről hiányzik az érzelem. Hiába bántam minden társammal a
tőlem telhető legjobb módon, még sem tudtam őket szeretni, még
erőből sem tudtak nálam érzelmet kiváltani. Aztán puff az ember
beleszalad valakibe, aki instant robbant mindent és azt se tudom
irányítani. Ez engem borzasztóan zavar valamilyen szinten és
nagyon próbáltam ellene tenni, de nem sikerült. Nem megy.
Emellett
nem vagyok túlzottan együtt érző sem, nem sajnálom meg az
embereket, a barátaimmal szemben is inkább a lojalitás adja a
segítőszándékom alapját, sem mint sajnálat vagy együttérzés.
Nem tehetek róla, de igazából nem zavar. Néha sajnálom, hogy
milyen jó lett volna egy-egy személlyel szemben viszonozni azt,
amit ő mutat irányomba, de nem megy. Sosem ment.
A
ritka kivételek, akikkel szemben mégis valamiért érzéseim
vannak, nos hát ők igencsak érdekesek. Pont az utóbbi időben
fogalmazta meg egy ismerősöm: az a baj, hogy én valamiért csak
olyanok irányába tudok érezni, akik védtelenek, rengeteg
sérülésen vannak túl, ráadásul általában van bennük egy
friss szakítás egy-egy nagyon komoly kapcsolat után és mikor
velem találkoznak, akkor én csk arra vagyok jó nekik, hogy
összekaparjam, megpihenjenek, aztán továbbálljanak. Egy pótlék,
egy kis pihenő. Érdekes, van benne valami.
Alapból üres vagyok. Nincs bennem több racionalitásnál, milliónyi gondolatnál, ezernyi meglátásnál és megoldásnál. No meg persze ne hagyjuk ki a tudást sem, amiért már annyiszor basztattak. Sajnálom, igen sok mindenhez értek, mert szükségem van rá. Miért? Mert egyedül vagyok, mert üres vagyok, mert számomra a tudás jelenti azt, ami és aki vagyok. Ha pedig nem tudom, akkor nem szégyenlek megkérdezni.
Az üresség mélység, magasság, szélesség, teljes térbeli kitöltődés bennem. Ha valaki meg akarná érteni, akkor úgy mondhatnám, hogy ez egy feketelyuk, amely mindent magába szippant és nem ereszt. Az egyetlen dolog, ami ez alól kivétel az egyetlen dolog, ami felett nincs irányításom. Az érzelmek felett. De az ürességnek van egy olyan különleges képessége, hogy radírként is működik. Mindent ki lehet vele radírozni és ezt ki is merem és ki is szoktam használni. Majd egyszer talán nem kell, de akkor meg szerintem nem fogok érezni semmit és azért nem kell megtennem.
Nem tudom, de az biztos, hogy könnyebb az élet üresen. Valahogy minden sokkal logikusabb és jobban összeáll
Nem tudom, de az biztos, hogy könnyebb az élet üresen. Valahogy minden sokkal logikusabb és jobban összeáll
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése